FEKETE ISTVÁN

VILMÁNAK

 

 

Míg te jó puha párnákon pihensz

Én néhány rímes sort faragok

Neked, te szép szemű kicsi Vilma

Csak azért, hogy megtudd, ki vagyok.

 

Gyár Úr bolond szolgája vagyok én,

Gépszörny alatt izzad homlokom,

S nézem, miként siklik életem a

Ruhámra hullt olajfoltokon.

 

Orromba a forró vas füstje száll,

Karom erős fogástól feszül,

S a szörnyű zajban, gép-dalolásban,

Az én sorsom egyre feketül.

 

Korán elfáradt szomorú ember,

Pár évkéménynek korma rajtam,

De ha a világban járok, mindig

Vidám nótát dúdol az ajkam.

 

Hát ez vagyok én, költő és munkás,

Gondolatcsírák forró üstje.

Embererdők tüze, melynek nincsen

Lángja, csak füstje van, csak füstje.

 

De ez az éjszakám jaj, ez oly szép.

Te Vilma, Te vagy az eszemben

S most akaratomból rím és dallam

Leszel jajjal vert énekemben.

 

Csókod ízéről is álmodnék most,

De jaj, itt álmodni sem merek,

Hisz a legszebb pillanatban úgyis

Fölverne a gép, a szörnyeteg.

 

Így hát kínnal, jajjal, agyat s izmot

Feszítve még tovább izzadok,

De e néhány rímes sort megírom,

Csak azért, hogy megtudd ki vagyok.

 

 

/ Budapest, 1940. /