FEKETE ISTVÁN

NINCSEN TULIPÁNOM

 

Szerettelek nagyon, nagyon.

Te is szerettél, nem mondhatom.

Nem csak én, te is súgtál

Forró szavakat,

Ott a fák alatt,

Hol fehér ujjaid

Borzolták hajamat.

Együtt néztük a néma lombokat,

Együtt számoltuk az adott csókokat,

Lelkem, leled fényében fürdött,

Szívem maró lángokkal küzdött,

Nem törődtünk semmivel,

Nem beszéltünk senkivel,

Virágot, napfényt kerestünk

S csak kacagtunk, csak nevettünk.

Úgy vártam, úgy lestem,

Hogy az esti szürkületben

Kopott, suhogó köpenyemben

Szívemben szerelmi lánggal,

Kezemben tépett tulipánnal

Hozzád siessek, s elédbe hulljak,

Vagy pihegő kebledre boruljak,

És elmondjam újra, százszor azt az egyet,

Hogy szeretlek, hogy szeretlek.

Így volt ez, így volt.

És most minden oly kiholt!

Nincsen piros tulipánom,

Széjjel tépted a múlt délutánon.

A kiskaput is bezártad,

Hol nemrég még jöttömet vártad.

Sötét szemed másfelé tekint,

Nem érnek össze kezeink.

Tört szívvel hiába várom

Az alkonyt, hogy leszálljon,

Mert csak te tudod, egyedül magad,

Hogy szíved s szívem közt

Miért építél válaszfalat.

 

/ Pécel. 1936. /