FEKETE ISTVÁN

AZ UTOLSÓ GYERMEK

 

Az anyám

Egyszerű molnárleány volt.

Az apám

Egy eldugott tanyán született.

Bizony rég volt, hogy

E két szív egymásba szeretett.

Egyszerű két szív.

A szerelem

Mégis csodás volt mind a kettőben

Égve bujkált bent, mint a

Lángoló nap a nyári felhőkben.

S míg nótázó ajkuk édes csókba forrt,

A szerelem szívük selymes párnája volt.

Melyen elmerengve, hosszú

Édes álomra hunyták két szemük,

Míg meg nem születtem én,

Utolsó gyermekük.

S én, mint figyelmes gyermek hallgattam

Az ajkukról elszálló dalt, mesét,

Kis szívem úgy szerette

E drága altató-zenét.

Ám az idő, e gyors szekér,

Nem áll meg, csak fut, rohan,

Így suhant el felettük,

Egy félszázad dalosan.

De, hogy el ne vesszen a múlt,

Belőle szép emléket faragtam

Mert a száz színű dalból, meséből

Csak én, csak én maradtam.

S most folytatom azt, mit egykor

Szeretve tett a dajkám,

Dalolok folyton ha bús, ha víg vagyok,

Mert dalos volt a fajtám.

 

/ Pécel. 1936. /