FEKETE ISTVÁN

TEMETÖBEN

 

Hallgat  a  temetőkert.

Lépteim alatt megroppan

A  száraz  avar.

Egy  sírhoz  lépek,  melynek

Hervadt,  virágos  földje  egy 

Lány  szívet  takar.

 

 

Csak  állok  ott,  s  nézem  a

Bús  fekete  földet  és  a

Néma  keresztet,

Melyre  rá  van  írva  egy 

Név.  Egy  név,  mely  szívet  facsar

S  szemet  könnyeztet.

 

 

De  miért  álldogálok?

Szemeim  mit  keresnek  itt

A semmiségben?

Hisz  az  a  sok-sok  álom

S  kincseket  érő  mosoly  mind

Ott  van  a  mélyben.

 

 

Elmegyek  hát,  el  innet

E  helyről,  ahol  egy megölt  

Szép  tavasz  pihen.

Elmegyek,  de  a  bút,  mely

A  szívembe  zárta  magát,

Magammal  viszem.

 

 

 

/ Szentendre. 1937. /