FEKETE ISTVÁN

A PÁSZTOROK ELMENTEK

 

 

Hűvös zápor verte át a tájat

Hol egykor békés pásztorok ültek.

A szép szómadárkák elröpültek,

És csend lett a kolompos vidéken.

 

Én is e kolompos tájon éltem,

S kicsi úr voltam a zápor előtt.

Most egyedül járom a legelőt

Hol hamu lett a pásztori tűzből.

 

Úgy érzem sikoltanom kellene,

Vagy sípot faragni lenge fűzből

És botommal a kialudt tűzből,

Csak reményke parazsat kotorni.

 

És szítani, szítani a tüzet,

Hogy új láng lobogjon rá a tájra,

S tán faragott sípom friss szavára

Visszajönnek a régi pásztorok.

 

De nem sikoltok én, nem kell a síp,

A bot, hisz szívem, a táj már halott.

Csak egyszer még rajt végig ballagok,

S ázott subámat én is eldobom.

 

 

/ Pécel, 1942. /