FEKETE ISTVÁN

BORÚS DONYECPARTI DAL

 

 

A Donyec partján ülök,

Itt hullott rám az este.

Puskám a nagy erdőbe

Néz, partizánra lesve.

 

Tegnap halál guggolt itt,

Búsan nézte az utat.

Ma este én virrasztok,

S várom a halál Urat.

 

De ma nincsen partizán,

Nem mozdul a fű, bokor,

Ma csend van, alszik a vér,

A vágy, s iszkol a pokol.

 

Furcsa e táj, mit a hold

Most ezüstre permetez,

Csak úgy fénylik a Donyec

És a kurta házeresz.

 

Bent a házban bajtársak

Pihennek széna ágyon,

Halk mesén aludtak el,

Vagy szúnyog-muzsikákon.

 

Néha egy-egy horkolás

Surran ki az ablakon,

Álmok szöknek rajtuk el

S szétfutnak a harmaton.

 

Előttem lenge fűszál,

Feléje nyúlnak ujjaim,

S új dalt verek szívemnek

Leeresztett húrjain.

 

De mély hangú húrokon

A dal nem szállhat vígan,

Pedig e dal a tiéd,

Tiéd édes kisfiam!

 

S bár oly kicsiny vagy, hogy nem

Érted borús énekem

Anyád mégis ölbe vesz

Egy nyárvégi estelen.

 

S míg szívén ölelve tart

És mesél a jó anya,

Ki tudja, hogy apádat

Hol leli az éjszaka.

 

 

/ Oroszország, 1942. /