FEKETE ISTVÁN

AMIK ÚJRA VISSZATÉRNEK

 

Fájón, de újra visszatérnek

Régi szép emlékeim

S fáj nekem bús őszülő vénnek,

Hogy roskadnak térdeim.

Bolondos álmok, kínos éjszakák,

Édes mosolyok, tépett rózsafák,

Fájón, de vissza-vissza jönnek

S jó, hogy újra rám köszönnek.

Fáj, hogy csak homályosan látom

A legszebbet, az ifjúságom.

Mért kerül hát a legmesszebb

A legfájóbb, a legkedvesebb?

Nem tudom, csak sírva fakadok

És könnypatakok

erednek szemeimből.

Vad dühömben az öklömet rázom

Állj meg, állj meg ifjúságom!

De az nem áll meg, elfut előlem

S elébe sehogy sem jutok.

Futni szeretnék utána, jaj,

De futni nem tudok.

Hej, pedig míg bennem

Az élet kedve forrt,

Mint lázas őrült hajadon fővel

Versenyt futottam az esti szellővel.

Álmokat riasztottam,

Tarka pillangót fogtam

A rét virágai közt.

S azután fehéren jött

Az első szerelem.

Könny a szememen,

Mely szörnyen égetett, kínzott,

S hol a tűz legjobban izzott

A szívemben ott volt a bánat,

A keserű bánat,

Mely pihenni nem hagyott.

Csak korbácsolt, űzött.

Azt hitte kiűz a világból

S utoljára bokrétát tűzött

Szívemre fekete virágból.

De hiába volt akkor minden.

Nem görnyedt a hátam,

Erős volt a karom,

Nem roskadt a lábam.

Csak most ily búsan, ily őszen

Száraz gerinccel halálra érten,

Nézek hosszan, merően,

Túl minden fájó emléken.

 

/ Pécel. 1936. /