FEKETE ISTVÁN

A VIRRASZTÓ

 

Késő este van már. Gyertyám

Parányi lángját eloltom.

De az ijesztő setétben is

Két szemem nyitva van folyton.

Nem, nem alszom el.

 

Az elfáradt világ alszik,

Pihen, csendben megnyugodva.

Tán csak én virrasztok egyedül

Lélegzetem visszafolytva.

Nem, nem alszom el.

 

De miért nem alszom én? Hisz

Nekem is vetettek ágyat.

És kint is mély a csönd, senki sem

Járja megmaradt portámat.

Nem, nem alszom el.

 

Ablakomon át két szemem

Belenéz a vastag éjbe,

S öröklött régi fegyveremet

Némán szorongatom kézbe.

Nem, nem alszom el.

 

Gyanús most nekem ez az éj

S a mélyen hallgató csendben

Mintha gyilkos-vágyú árnyakat

Várnék vérvörös lepelben.

Nem, nem alszom el.

 

De ha jön is settenkedve száz halál,

Vagy ezer más veszély,

Lelkem új világot gyújt érted

Hazám, csonka hazám ne félj,

Nem, nem alszom el!

 

/Pécel. 1936. /