FEKETE ISTVÁN

BOCSÁNAT A HAZUGSÁGÉRT

 

Munkás vagyok,

Hát eszem a munkások kenyerét.

Egykor még ez sem voltam, csak rongy,

Bús koránkelő, műhelyszemét.

 

Ma sem hízok,

Nem lettem újgazdag, pénzes legény,

Sem autós, modern víg betyár,

De legalább megbecsült szegény.

 

Új világ lett,

Bár a gond maradt a régi, kemény,

Ám agyam zúzott szálai közt

Megcsillan mindíg az új remény.

 

Új, szép remény

Bíratja velem a holnap terhét,,

Serkent, ha gyengülök, s pendíti

Bennem a szép hazugság nyelvét.

 

Hazudni még,

Hazudni fiamnak éveken át,

Ki este vár e szóval: Apám,

Hoztál-e cukrot, csak öt dekát?

 

Nem rest a nyelv,

Hát újra ígér: majd holnap talán…

S fiam szájában képzelt cukrok

Édes íze olvad el csupán.

 

Óh, ha egyszer

Reményem, harcom mégis elbukott,

Fiam, bocsáss meg, hiszen nem én

Hazudtam, az élet hazudott!

 

 

/ Pécel, 1945. /