FEKETE ISTVÁN

MÁJUSI SZÉL

 

Messze születtem én nagy, véres mezőkön,

Keresztek tövében, pici dombtetőkön.

Zúgó folyó partján, hol a halál gázol,

Lankadó honvédek szelíd sóhajából.

 

Májusi szél vagyok, nem bömbölő orkán

Csendesen kúsztam át a Kárpátok ormán.

Hallgatni hangját a magyar szívverésnek,

Hol régi kövekbe új neveket vésnek.

 

Földbevájt kunyhókba, tanyák ablakába,

Külvárosi utcák szegényes zugába,

Bús anyák ölébe, hol gyermekek ülnek,

Hallgatózni engem a szunnyadók küldtek.

 

S jaj, ha panaszt hallok, jaj, mert orkán leszek,

S fekete felhővel vonom be az eget

És velem lesz akkor a haragvó Isten

És pusztul az Ígéret, pusztul itt minden!

 

Nem, nem azért jöttem, áldott napot hoztam,

Magot símogatni ringó kalászokban,

Hogy ne legyen sehol kenyértelen asztal,

Mezítelen árva mosolytalan arccal.

 

Jöttem szárnyat adni az esti imáknak,

Illatát hordani ezernyi virágnak.

S ha majd érett gyümölcs ring a kerti fákon,

Szép meséket mondok vígasztalan tájon.

 

Keresztek tövében, kicsi dombok fölött,

Életről dúdolok, hol a halál nyögött.

Elmondom nékik: az aratásnak vége,

Boldogság van otthon, nyugalom és béke.

 

S míg a bús táj felett lengenek a szavak,

Megenyhül a fájás a göröngyök alatt.

S e drága hon felett mint őrködő szemek

Ragyognak örökké a kőbe vájt nevek.

 

 

/ Pécel, 1942. /