FEKETE ISTVÁN

BIZAKODÁS MÁJUS 1-JÉN

 

Ember, kinek nincsen képzelete,

Vagy nem jár kormos kémények alatt,

Nem érti meg a bús éneket

Mit visszavernek piszkos műhelyfalak.

 

Tegnap munkaláz égette szívünk,

Szerszámon habzott forró tenyerünk,

Feszült az agy, dobolt a vérerünk,

Porban, füstben vakult a két szemünk.

 

Reánk lehelt a kemencék szája,

Szakadtak rajtunk rothadt ingeink,

S nyögött a kíntól az acél, a vas,

Ahogy húsába martak gépeink.

 

Kerekek, szíjak és kalapácsok

Vertek e dalhoz szörnyű ütemet,

És mi e bolond melódiába

Szédülve lettünk félig süketek.

 

Isten és Halál borzongott bele,

Látván minket százszor meghajolva

Izzadva cipekedni, valami

Nagy és szent dologban bizakodva.

 

Enni alig volt időnk, de akkor

Haraptunk, ahogy csak szánkon befért

És ujjaink piszkos nyomát mindig

Megmutatta a falat kenyér.

 

Ez a tegnap bús muzsikája volt,

De ma, új, Ünnepi-dal szárnyain

Kellene repülnünk, hisz ez a nap

A miénk, miénk embertársaim!

 

Ezért öltöttünk ünnepi ruhát,

Ezért szállnak az ünnepi szavak,

Mért nem vidul hát arcunk a nemzet

És a szabadság zászlói alatt?

 

Mintha fájna még valami… és ha

Fáj?... ezt sem tagadjuk senki előtt,

Kimondjuk a szót, bár hasítson át

Szíveket vagy robbantson agyvelőt,

 

De nem lehet az, hogy mi dolgozók

Míg tapossuk a szegénység sarát,

Addig a nemzet útált férgei

Vígan lopják a bőség kosarát.

 

És mi lesz, ha holnap virradatra

Mire a nap az égre felragyog,

Tőlünk setétlenek az eszpresszó

Vagy kávéházi fényes ablakok?

 

Mi lesz, ha megnézzük kik ülnek ott,

Még hány ember élete gondtalan?

Vagy élhet itt ember, ki a nemzet

Számára még most is haszontalan?

 

Ez a holnap éneke lesz, de tán

Ne is fújjuk még el az új zenét

Hisz lehet, hogy döghalál hordja el

Szabadság, kik arcod beszennyezék.

 

És ma higgyünk, higgyünk még társaim,

Hogy ne legyen szép napunk átkozott,

Hisz jönnek még május elsők, s lesznek

Még hahotás, víg dínom-dánomok!

 

 

/ Budapest, 1946. /