FEKETE ISTVÁN

SVÁBBOGARAK

 

A szomszédból másztak át

Apám portájára,

Aztán szép lassan föl a

Házunk padlására.

 

A piszkos fekete had

Mindent összemászott,

S hogy padlásunk üres volt

Hát kamránkba vágyott.

 

Ott bizony volt sok minden

S ez tetszett a svábnak,

Rögtön nekiestek a

Sok megrakott zsáknak.

 

Anyám irtózott, apám

A fejét vakarta,

Káromkodott, s dühében

A baltáját kapta.

 

És elkezdte irtani

A szemtelen népet

Verte, taposta,, mint úr

A zsivány cselédet.

 

Kinek nem kell a dolog,

Csak cifra parádé,

De az övének tartja

Azt, ami a másé.

 

Ez sokáig tartott és

Mindennek a vége

Lett elfáradt apámnak

Gyászos temetése.

 

Aztán egy hajnalon jó

Anyám is elköszönt,

Sírva ment apám után

Az égi küszöbön.

 

De itt maradtam én, bús,

Beteg, vásott gyermek,

Kit boldog álmaiból

Annyiszor fölvernek.

 

Kései látogatók,

Csörtető bogarak

S mint víg árulók zengik

A régi poharak:

 

Hé fiú, te éhen halsz,

Urak itt e férgek

Itt állunk üresen, hát

Tölts belénk, tölts mérget.

 

És idd ki, mert fajtádból

Te vagy az utolsó,

S ha nem sietsz, számodra

Nem jut majd koporsó.

 

Bús ébredés ez, de jaj

A hízott seregnek,

Mert ha ereje nincs is

A vásott betegnek,

 

De lelke van nagyobb, mint

Minden bogaraknak

Kik undok álarc alatt

Szépet mutogatnak.

 

Hát nem érhet engemet

Se apai átok,

Irtom míg élek, irtom

A férget, a svábot!

 

 

/ Budapest, 1942. /